két kiábrándult nő.
az egyik szerelmes. a másik csalódott.
egy dunapart.
egy üveg bor.
egy doboz cigaretta.
ez úton szeretném megkérni dankó bátyánk szellemét, hogy csatlakozzon hozzánk eme ősi harcban, melyet az ember vív a világ kétszínűsége és hazugsága ellen. álljon mellénk és velünk együtt köpje a járdára: baszódjatok meg. támolyogjon velünk, és röhögjön ki minket, ahogy mi is kiröhögjük őt és bocsássa meg ha egy nap nem vétkeztünk. mi is megbocsátunk a nem vétkezőknek. és szabadítson meg minket a hiteltől, a galériától, a dzs-től és a kiábrándultságtól. mert övé a bor. a dugó. és a dicsőség. visszaváltjuk az üveget most és mindörökké.
á. nem.
molyó, köszönlek szépen az életnek.
szerda, április 25
péntek, április 20
megint lézengek. utálom ezt. csinálom, amit kell, és annyira felesleges. lézengés. tényleg ez írja le a legjobban.
olyan jó volna megint érezni azt a gondtalanságot, amit 17 évesen éreztem, amikor az volt a legfőbb problémám, hogy jaj de csúnya vagyok, hogy a barátnőm azt mondja, hogy nem is, hogy melyik fiú tetsszen, meg ilyenek. ilyen tipikus 17 éves baromságok, amikről később nem veszel tudomást.
szembesültem a saját értéktelenségemmel. persze P.-nek és a barátaimnak fontos vagyok. de attól még úgy érzem, hogy egy senki vagyok. egy bohóckodó ganajkupac, egy féregbüfé. ha seggel fölfelé temetnek, lehet lesz hely a biciklinek. csak hogy a kedvenc filmjeimből idézzek.
zavar, hogy nincsenek meg a korom ideáljai. nem tudom, hogy fontos-e, hogy legyen. de azt érzem, hogy nem találhatom meg itt.
régi felvételekkel kínzom magam. régi hangulatokkal és régi érzésekkel. amiket csak elképzelek. nagyon becseszem mindig a képzelődéssel. én már mindent elképzeltem.
egyszer hónapokig éltem egy képzelt világban. jött egy fiú. és azt hittem, ő is ott él, ahol én, és olyan, amilyennek képzelem. és elhagyott, mert ő nem volt ott. én összetörtem. hetekre. és a barátaim elfordultak tőlem, egyedül hagytak. azt mondták, jöjjek ki. legyek a régi. ez hatott. és a régi lettem.
és most itt van P., aki a legtutibb a világon. és őt sehova sem kell képzelnem. csodálatos az egész így, a maga valójában, anélkül, hogy álmodozó hippiknek képzelném magam, vagy valami ilyesmi. nincs szükségem ideális körülményekre és hangulatokra ahhoz, hogy jól érezhessem magam vele. mert kettőnkből jön a hangulat. nem én csinálom. a múltkor üvöltve énekeltük a Born To Be Wild-ot. hogyan lehetséges, hogy egy ilyen labilis fasz mint én, ilyen remek, nyugodt fiút talált magának?
én, aki mindennap sírok, hogy most élek és nem régen.
én, akinek dührohamai vannak.
én, aki magamban beszélek, és ha felidegesítem magam, még ordibálok is.
nem tudom, mi ez a szar, egyetemes fájdalom. fogalmam sincs.
mindegy, ha neked így is kellek. még a szar hajam is tetszett. szeretlek.
olyan jó volna megint érezni azt a gondtalanságot, amit 17 évesen éreztem, amikor az volt a legfőbb problémám, hogy jaj de csúnya vagyok, hogy a barátnőm azt mondja, hogy nem is, hogy melyik fiú tetsszen, meg ilyenek. ilyen tipikus 17 éves baromságok, amikről később nem veszel tudomást.
szembesültem a saját értéktelenségemmel. persze P.-nek és a barátaimnak fontos vagyok. de attól még úgy érzem, hogy egy senki vagyok. egy bohóckodó ganajkupac, egy féregbüfé. ha seggel fölfelé temetnek, lehet lesz hely a biciklinek. csak hogy a kedvenc filmjeimből idézzek.
zavar, hogy nincsenek meg a korom ideáljai. nem tudom, hogy fontos-e, hogy legyen. de azt érzem, hogy nem találhatom meg itt.
régi felvételekkel kínzom magam. régi hangulatokkal és régi érzésekkel. amiket csak elképzelek. nagyon becseszem mindig a képzelődéssel. én már mindent elképzeltem.
egyszer hónapokig éltem egy képzelt világban. jött egy fiú. és azt hittem, ő is ott él, ahol én, és olyan, amilyennek képzelem. és elhagyott, mert ő nem volt ott. én összetörtem. hetekre. és a barátaim elfordultak tőlem, egyedül hagytak. azt mondták, jöjjek ki. legyek a régi. ez hatott. és a régi lettem.
és most itt van P., aki a legtutibb a világon. és őt sehova sem kell képzelnem. csodálatos az egész így, a maga valójában, anélkül, hogy álmodozó hippiknek képzelném magam, vagy valami ilyesmi. nincs szükségem ideális körülményekre és hangulatokra ahhoz, hogy jól érezhessem magam vele. mert kettőnkből jön a hangulat. nem én csinálom. a múltkor üvöltve énekeltük a Born To Be Wild-ot. hogyan lehetséges, hogy egy ilyen labilis fasz mint én, ilyen remek, nyugodt fiút talált magának?
én, aki mindennap sírok, hogy most élek és nem régen.
én, akinek dührohamai vannak.
én, aki magamban beszélek, és ha felidegesítem magam, még ordibálok is.
nem tudom, mi ez a szar, egyetemes fájdalom. fogalmam sincs.
mindegy, ha neked így is kellek. még a szar hajam is tetszett. szeretlek.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)