azt gondoltuk rég,
hogy ami ilyen súlyos,
az igen sokat ér
és a torkunkat szorongató
nagy szerelmek
talán csak aranyláncok
hogy homlokunkon, a kétségtől
mélyülő, verejtékező ráncok
völggyé változnak majd. patakkal a közepén.
harcoltunk vakon kapálózva,
hogy arra, aki sosem volt az,
azt mondjuk: az enyém.
s mosolyogva öleltük keblünkre
a szorongást;
nem féltünk a ránk boruló rideg közönytől
-azt akartuk hinni, hogy bársonypalást
de nem köröznek már felettünk
az álnok képzetek
most minden azt suttogja,
nem kell félnetek.
kincsednek hívsz,
hát te vagy az engem rejtő láda
nem szököm ki, ha megijedek:
csókot nyomok az oldalára
s majd ha az élet végére érünk,
mint két megfáradt zarándok,
nem halunk meg:
hisz lelkeink, az istenek nyakán
öröklétű aranyláncok.
