mintha csak állnék egy szakadék szélén
mintha én nem is lennék,
csak egy fél-én
és a viharos szél erősen fújna
és már nem kapaszkodhatnék semmi újba
és ásítana alattam a feneketlen mélység
amibe már beledobáltam mindent,
hogy könnyebb legyek, és én
mégsem voltam még soha ilyen nehéz
mint kiszáradt kemény földet
a sorsom úgy ekéz
hiába és szüntelenül,
a meddő, szikár talajt,
mert én már nem viselek el semmit
se zenét, se zajt
pedig magam vagyok a mag
de mindig csak magam alatt
egy kicsi én ott rohad
és a rohadt élet meg
csak úgy elszalad
régen mindig feloldottam ezt
hogy ne érezzem a gyászt,
már azelőtt, hogy elpusztult az élet
mert azt hittem, olyan keveset kérek
de hogy kérek, vagy érek
az fordítottan arányos
főleg, ha mennyit a kérdés
hiszen ha társa vagy önmagadnak:
csak az a megértés
