és fájón szunnyad
aszfalt alatt küszködő gyökér vagyok
ínybe betonozott bölcsességfog
nem sajgok, míg be nem gyulladok
kitörnék de nem tudok
olyannyira elteltem vele
hogy taszít már
mint egy régi szerelem
a viszonzatlanság maró gyönyöre
s ez éppen itt jut eszembe
az alkotás utcánál
hol egyetlen alkotás az én
feldarabolásom volt
mégis úgy lelkesedtem érte mint
egyszeri hentes inas
nem értettem
ha a testem ilyen omlós
a lelkem miért annyira inas
és azóta is
minél inkább irdalom, zsigerelem
rágós marad
hisz ágyban és agyban
ugyanúgy dőltem el
a különbség csak egy kicsi ékezet
de az még soha
senkit nem fékezett
