életem, mint elhanyagolt köröm,
csak úgy, benő,
porosodik a padlás bőröndjében,
mint egy 3 forintos Rejtő Jenő,
feledve a benne rongyolódó humort
vagy az egyre növekvő tumort
úgymond optimistán,
józanul dadogva, részegen tisztán
emlékezve arra,
mikor a bőrönd még nem volt poros
és nem is rejtett Jenőt
s levágtam az összes tragédiát
még mielőtt benőtt
csak egy bánatom van:
hogy ennyit szenvedtél
eltelt ily hamar egy élet
és egy rettenetes tél,
ami már nem embernek való volt,
még olyan erősnek sem, mint te voltál,
hogy ima, könyörgés hiába szólt,
az irgalom is messze szállt,
s most sirat téged mindenki
szülő, gyermek,
régi szerelmek és család
igaz, ma nincs telihold,
neked vonyítanak a kutyák.
2025. 02. 12.
nem tudom hogy a ligeti tó
túl meleg,
vagy te voltál hangos
hogy a szót csak
te nem érted,
vagy a téma túl langyos
nem tudom, hogy mélységemet
-gyerekségem színterét-
érti-e az egészliget,
vagy csak a királyrét
ha eszembe jut,
gyűjtsek-e még
rothadásra ítélt gesztenyét
vagy
vágyam inkább legyen olyan
mint malackának követni a
menyét menyét
nosztalgiám a ligetben
mozdíthatatlan anyacsavar
az elme szabálytalan menetén
filozófiám a hitemben
elhanyagolt, barnuló avar
egy groteszk festmény peremén
hogy mi válik el később,
a vitánk, vagy
te meg én,
elbillenti majd az idő
libikókánk előjelén
