ha a gólya

gyermekként szentül hittem

hiszen akkor még

igazság volt a mese

hogy itt leszel majd egyszer

az első követ pedig rám

csak is az vesse

aki sosem hitte

hogy a gólya hozza

mert az nem lehet

hogy az élet ilyen

kímeletlenül

csak úgy 

kiossza

mert hogy ugyanis

ha a gólya hozna

...

de itt nincs pózna

és ezért

nincs rajta fészek

igaz, bennem küszködik

mindkét petefészek

s így marad a mese

mert nincs gólya

nincs igazság

és így nem vagy te se

árnyjáték

nézem az árnyékom

széttaposott rágógumik

borítják arcomat

szerencsétlennek sosem jut

jobb hely szutykos padlóknál

s nem zavarja a

húgy áztatta járda sem-

megszokta már

ott él, ahol én csak cipőben járok

türelmesen vár, ha buszra várok

és jön velem

pedig én olyan lassan változom

ő nem

neki elég egy mozdulat

egy felhő

vagy egy utcalámpa

alkalmazkodik:

nincs választása

bele sem kellett törődjön

mindegy neki

mikor mi jön

mert az én 

tudattalan, búsuló

kivetülésem csupán

jelenleg épp a Bem mozi

szürke, mocskos 

linóleumán

két petevezeték

az elsőre azt mondták:

bunkósbot

s én csapott homlokú ősemberként

védelmeztem, hazavittem

láttam, hogy használhatatlan

de vittem, hátha jó lesz még

a másikra azt mondták:

fogaskerék

s elméláztam, hogy két év alatt

az őskortól az

ipari forradalomig vezetett ez

az út

melyen egész más miatt zarándokoltam

éveket

különben én mást láttam

a bunkósbotot folyónak

deltás torkolattal

Nílusnak

mely mellett egy egész civilizáció fogan

rejtélyes évezredeket láttam

és életet

a fogaskerék

az semmi más csak egy kaján 

vigyor mely

megátalkodottan bámul

mindnyájunk pofájába

amiért hittem

kor-ismétlés

ahogy telnek az évek

úgy érzem, már csak 

alig- alig ismerlek

mégis, ahogy egyre jobban

ismerem meg magam

téged is

egyre inkább értelek

a munka

a rengeteg munka- miért

nem élveztük gyümölcsét?

tán te sem élvezted

tán csak a rejtekét

a baromfi udvar

a veteményes

a gyümölcsös

a kukoricás, a szőlő

ma már kietlen, üres, gazos és néma-

mint valami

történelem utáni idő

a rengeteg munka

s annak rejteke is

elhamvadt veled

urnája

a bennem sajgó emlékezet

hiszen ha beteg a paraszt, úgy

a lelke, a föld is épp oly beteg

lassan harminckét éves leszek

lassan többet éltem nélküled

mint veled

azt kívánom néha 

bárcsak ne lettem volna 

már gyerek

talán érthettem volna azt 

amit csak most érthetek meg

az iskolából siettem haza

csokoládé olvadt a számban

felnéztem a tiszta kék égre

s nagy boldogságomban

úgy éreztem ma még 

meghalni is jó volna

anyám is hazaért

nem sokkal utána

szegény sós könnyeitől 

az a kedd

örökre megkeseredett

mégis

gyönyörű őszi délután volt

a mocskos járdán

sárgállottak a levelek

mint a gyászbokréták 

megszürkült szalagjain 

az aranyszínű közhelyek

üstbe ment szerv

vágyaim szinte bográcsban rotyognak

(az órák: évek) 

a megvalósulás vasbörtönében

pedig úgy éhezem

hogy kész legyen

hogy megosszam

hogy kenyérrel tunkoljam

hogy csámcsogjak rajta

a számban keveredjen minden

amit valaha beletettem és

pucoltam és daraboltam

még mielőtt étlen esek össze

holtan 

égesse a nyelvem

follyon le az államon

úgy zabálnám fel a múltat mint egy kannibál

hiszen sokszor bennem is áll a bál

érzem hogy összefut a nyál

de nem utálatból

sokkal inkább mert szeretem

azt is amit főztem

ami ráég az edény falára

hogy fájt mikor véletlen magamból is egy darabot

hogy megríkatott a hagyma

mert állandóan rájövök, hogy ma

ehetem meg utoljára 

amit eddig főztem 

holnap már más íze lesz

de mindig a mai a legfinomabb

sík-matt

én nem tudhatom, mi a célod 

néha még azt sem, mi az enyém
a tiédhez nyomozó kell
az enyémhez kém
pedig még játszani is ráérnék veled
(mert játékra hív a szemed)
de nem akarok
mert az efféle társasjáték
hol unalmas
hol csak fáj
akár a kiszikkadt alföldi táj
s a nézésed is hol kék
hol barna
mintha az ég
földülni akarna
és lehet a szél már
nem zörgeti a harasztot
de ha mattot nem adsz
és rajtam áll
én leütöm az összes parasztod
mert a nemesebbek elvesztek már mind,
fejvesztve szabadultak
hisz a levegő is jobb kint
nem baj, talán
ehhez a játékhoz mi vagyunk kevesek
ha le is ütsz, csak egy-egy bábu vész oda
kiszállok, ha elesek
(halvány lesz a nyoma)
talán nekünk nem kell se kém se nyomozó
a síkságot is elfedi a hó
talán csak én hittem,
hogy ez egy ügy
holott csak játszma
lapos az alföld, de laposabb a tábla

de hát azon jó játszani

vérünk a falakon

az igények
csak úgy repkednek a fejünk felett
néha tervek
néha vágyak
amiket, ha
ketten lesznek,
már elvárnak
fülünkbe zümmögnek
belénk csípnek
nem hagynak aludni
szinte jó lenne nem tudni
mire vágytunk oly nagyon
mégsem tűnnek el
csak végtelenre nyúlnak a
körülmények eseményhorizontján
hogy sokáig ott viszkessen még
míg végre már fáj
-az legalább elmúlik egyszer
igaz, ha lecsapjuk őket,
az a biztos módszer
-inverz albummá válik
vérünk a falakon
bár nem élnek már
de a hiányát még vakarom
(talán te is)
halva született emlékeink
dátum nélkül kenődnek szét
hogy egyszer lemeszeljük majd
meg nem történéseink
alvadt barna színét
és titokká lesz, hogy
ne felejtsük el,
mi volt az,
amit nem akartunk eléggé