vérünk a falakon

az igények
csak úgy repkednek a fejünk felett
néha tervek
néha vágyak
amiket, ha
ketten lesznek,
már elvárnak
fülünkbe zümmögnek
belénk csípnek
nem hagynak aludni
szinte jó lenne nem tudni
mire vágytunk oly nagyon
mégsem tűnnek el
csak végtelenre nyúlnak a
körülmények eseményhorizontján
hogy sokáig ott viszkessen még
míg végre már fáj
-az legalább elmúlik egyszer
igaz, ha lecsapjuk őket,
az a biztos módszer
-inverz albummá válik
vérünk a falakon
bár nem élnek már
de a hiányát még vakarom
(talán te is)
halva született emlékeink
dátum nélkül kenődnek szét
hogy egyszer lemeszeljük majd
meg nem történéseink
alvadt barna színét
és titokká lesz, hogy
ne felejtsük el,
mi volt az,
amit nem akartunk eléggé

kifelé

szívesen
szenvedtem volna még utánad
a közönynél
mégis szebb az utálat
de ahol ígérni sem tudnak,
az igen szegény ház
s bennem áll még az a váz,
amit az ilyen esetekre állítottam
- bár nem túl erős az alapja,
meg is remeg néha
főleg ha
a hitre
gondolok
egy-két cseppet elmorzsolok abból,
ami még megmaradt
talán én olyan vagyok, aki
vihart arat
- talán azt is vetettem
mert égi háborúnak tűnik az,
    ha mi ketten
s mégis elég voltam hozzá egyedül
de már nem veszem zokon
hisz ott van veled egy egész nem,
ami veled rokon.
egy-egy lélek találkozik a romokon
térdek zúzódnak a gyászban
némely zarándokon
de hát eddig kellett jönnünk, hogy
itt állhassunk meg
nézésed emléke
egy-egy koporsószeg
pedig csak a tapasztalat
bérli a helyem-
megvár még az atlaszselyem
a lila folt is begyógyul a térdemen
ha össze is török, nincs hozzá közöd
az is az én érdemem
nekem ennyi kell
azt hiszem utóbb
mindenkit így felejtek el
hadd süvítsen kifelé, amit learatok
ha vert búzából lesz kenyér,
majd félve harapom
de előbb rávésem a keresztet
-imát nem mondok
egy az íze úgyis
minden szeletnek