Öntapadás

Széthullottam
és azt hittem, hogy majd
te ragasztasz össze.
Hittem.
Milyen felesleges minden
amit nem tudok
csak hiszek.

Lihegve, fulladva
loholok a régi értékek után
lényeget akarok törni
el akarok morzsolni
mindent
ami biztos.
Elkeverni vízzel
magamba akarom fecskendezni
meg akarom inni
mérgezzen az igaz
és kábítson, ami nem az
ébresszen a lét maga
kerüljek mindig
nem tudom hova
ne higgyem, hogy tudom
de tudjam, hogy nem tudom
és mindig
mindig ismételje az agyam
hogy csak én tudom
megragasztani magam.

összecsapnak a hullámok. dobáljatok csak, nem zavar. máskor is ez van, csak nem ilyen intenzíven. meg kell találni a ritmust. arra akarjak menni, amerre dobálnak. ez hamar átalakul azzá, hogy arra dobálnak, amerre én akarom. csak mást ne dobáljatok, hát azt hogy dolgozzam fel.

elkezdtem A lét elviselhetetlen könnyűségét. már most 40 dolgot kiírnék szívem szerint. majd fogok is.

a halálom előtti elvégzendő dolgok listájáról kipipálhatok egyet. most már van fülbevalóm. remek érzés. már majdnem olyan vagyok, mint egy lány. mondjuk mindig is úgy néztem ki, leszámítva az óvodát. Móni szerint olyan, mintha mindig is ott lett volna. én még nem érzem ezt. vannak dolgok, amik így jönnek az ember életébe. én a kapcsolatokkal is mindig így vagyok. hamar megszokom, mintha mindig így lett volna. azt hiszem, ez kicsit sem jó, de hát ez van. 

ma ezzel tudtam azonosulni.

nincs többé félelem
nincs többé fájdalom
puha könnyű kezed
nincs többé vállamon
sohasem láthatom tiszta zöld szemedet
előre nem tudtam, fordulnak a szelek

ó mennyire fáj
hogy utoljára látlak
túl messzire indulsz
vissza sosem várlak
elég neked, mondtad, éreztem, hogy vesztek
hordom a szerelmed, mint súlyos keresztet

a földön maradtam
mikor szállni kezdtél
nehéz vagyok, tudtam
vissza sem néztél
itt állok, bámulok a fekete égre
vörös betűk égnek az agyamban: vége

nem hallod, üvöltök lent a mocskos utcán
nem hallod, zokogok, te sohasem sírtál
nem hallod, könyörgök, csavargóvá tettél
nem hallod, meghalok míg te élni mentél
nem hallod, bömbölök kinn városod körül
nem hallod, röhögök, hogy a részeg örül
nem hallod, nyöszörgök, korbácsol a világ
nem hallod, üvöltök, esőért a virág

ja és annak aki idetéved, mutatok egy képet. szerintem szép.

Bob Dylan és Suze Rotolo.

ja. és ősz van.

mindig gyűlöltem. és most annyira jó. ez a szép idő és a hideg. hogy kapok levegőt. hogy minden olyan barna és sárga és rozsdabarna. hogy olyan jó melegen öltözni. hogy sál mögé bújok és onnan figyelek. harisnyát hordok a nadrág alá. most még csak egyet. 

fázom. és élvezem. azt is, hogy dolgozom. milyen jó most minden. csak az az alap rossz kedv. bár ahhoz ragaszkodom. mindenképpen akarom ezt, hogy legyen. sokáig tehernek éreztem. most már a részem. nem adom senkinek. 

frissítés itt bent

neked írással kéne foglalkoznod. érdemes lenne. 

ezt mondja mindenki. és marhára igazuk is van. de én már foglalkozom vele. folyton csak írok. önkifejezés. ha nem csinálom, akkor önlefejezés. 

tudod annyi borzalom történik a szemem láttára, hogy sokszor arra gondolok, jobb lenne nem ismerni senkit, hogy ne traktáljon senki a szar életével. ne várja el, hogy megmentsem. de valahol szeretem is ezt. valamiért könnyen a bizalmukba fogadnak az emberek. de ez egy veszélyes játék. nekem attól még nem szabad mindenkiben megbízni, hogy ők bíznak. bennem. 

a galériában nagyon örül nekem mindenki, hogy én ilyen jóérzésű és komoly lány vagyok. persze, ezt gondolják, mert ott tényleg csak olyan szoktam lenni. nem, nem úgy értem, hogy képmutató vagyok, vagy félreismernek. valahogy ott csak olyan tudok lenni, és nagyon szeretem a személyiségemnek ezt a részét. ott felnőtt lehetek. és senki sem akar érte hülyének nézni. 

érzem, hogy egyre olyanabb vagyok, amilyen lenni akarok. mintha az eddig kipróbált sokféle szarságból, amit mindig őszintén magaménak éreztem, összegombócosodott volna valami, ami kell ezekből. érted. és ez csak több és több lesz, és aztán én leszek a hóember, amiben a hó a jó. a jóember. ez azért túlzás egy kicsit. na és.

mostanában sokat mosolygok csak úgy. ilyen évek óta nem volt. főleg ha egyedül vagyok. sokat mosolygok egyedül. pedig már azt hittem, hogy csak fáradt, kiábrándult mosolyom lehet ebben a kurva világban, mert olyan kurva szarul érzem magam hónapok óta. de most van valami furcsa jókedvem. erről írtam is az előbb L-nek, nem tudom minek, szeretek neki írni ilyesmiről. hiányoznak a könnyed, de valahol komoly beszélgetések, lényegtelennek tűnő dolgokról. pedig nem volt olyan sok. sőt. de az ilyesmihez könnyű hozzászokni.

valahogy most úgy vagyok, hogy rendezem a soraimat azokkal, akikkel probléma van. úgy értem, problémám. nem sok van, de az se legyen, úgy döntöttem, nem kell ilyesmi a nyakamba. akivel meg tudom oldani, az marad. akivel nem. hát az nem. háhh, engedem, hadd menjen. ha nem akar, akkor engedem magamat tovább állni. 

hangulat

én ezt direkt csinálom.

ez persze kérdés is lehetne. nem, nincs válasz. 

szóval ez egy kijelentés. direkt. 

újra és újra belelököm magam a szakadékba. 

aztán nagyon nehezen mászom ki belőle. fáj. 

olyan, mintha beesni nem fájna, csak a kimászás fáj. ezért lököm magam le. 

ott kéne maradni. 

és akkor meg kell őrülni. 

de az nem kell. 

mennyivel jobb volna egy racionális elmével. van? nincs. jó akkor nincs. akarod, hogy legyen? igen. jó, akkor megcsináljuk. nem sikerült? hát nem. akkor hagyjuk. 

ja. jobb volna, mert ennek így kurvára semmi értelme nincs.

mutatok pár képet, amit nagyon szeretek. és szeretnék beléjük kerülni. majd valaki beszéljen az érdekemben Vaszaryval. 

kávéház. kávéházi románcok. pislogunk. újság és füst mögül. enyhe mosolyok. ülj mellém. beszélgetünk. 

Vaszary János: Kávéház teraszán

pillanatnyi szerelmek. zsongás, zene, sárgán csendülő poharak. rád és rám. aztán fel. 

ébredés hajnalban. gyűrötten bújunk a paplan alá. meleg. megsimogatsz a takaró alatt. 

tegnapi emlékek. 

mai érzések. 

mi történt tegnap.

ne értelmezd. 

el akarom rontani.

akkor mégis értelmezd. jöjj rá, hogy ok nélkül történt. 

valld be, hogy szereted ezt. 

valószínűtlen minden. 

Schönberger Armand: Kávéházi jelenet

Gulácsy Lajos: Ecstasy                                                                                             Vaszary: Morfinista

a szerelem drog                                                                                szédülés

a szex csak funkció nélküli létfenntartás                                                     ájulás 

az érzés valódi                                                                                             eszmélet múlás

a valódi nem tudatos                                                                                        kávét kérek.

meglesnek és én visszalesek. kulcslyuk. a szemed                                                 és egy cigarettát.

és én olyan könnyedén belépek                                                                                és panadolt.

ne engedj előre

nem tudom az utat

és nem is érdekel

esti improvizáció

repülök. úgy suhanok, hogy csak homályt látok

csak a homály

mint a visszhang, olyan

sivatag felettem és felhők alattam

feje tetejére áll

szédülök de ne állíts meg

mosódjon el

folyjon le a világról

csöpögjön az isten lábujjára

vízözön mossa le

ne élje túl senki

és jöjjek rá

hogy csak zenét hallgatok

napi húzós

ma majdnem meghaltam.

apámmal negyed egyre beszéltük meg a találkozót az Örsön. pár perces késésben voltam. ő sem volt még ott, mikor odaértem. örültem, nem kellett kifogásokat gyártanom. aztán eszembe jutott, hogy biztos a parkolóban vár. ott is volt. megcéloztam a fehét Opelt; GUZ 998. tényleg ő volt.

amint leléptem egy álló busz elé, az elindult.

a bal lábamban éreztem valami furát végignyilallni. visszaléptem a járdára, a busz pedig közvetlenül mellettem ment el. kicsit máshogy kanyarodott, mint normális esetben. nyilván miattam. a vezető tátogott valamit, azt hiszem anyámról. ő is megijedt.

közben mindenféle eszembe jutott. hogy apám látja-e. hogy mit csinálna, ha látná, hogy pár méterre tőle maga alá gyűr nagyon lassan egy busz. meg hogy a fülem sincs még kilyukasztva. és nem stoppoltam.

azt hiszem, ideje a füllyukasztásnak.

-majdnem meghaltam, fater- ezzel szálltam be a kocsiba. apa hebegett valamit. elnevettem magam. ő is. a kínos, nincs egyéb mondanivaló- nevetéssel. néhány perc múlva szólalt csak meg rendesen.

-elég aggasztó jelenet volt, Kingus.

újra nevettünk. berakott egy Hobo lemezt és elindultunk.

az úton megint elgondolkoztam azon, hogy a lét mennyire viszonylagos, aztán megálltunk ásványvizet venni. még mindig ott feszült a bal lábamban a furcsa érzés. ennek már nem kéne ott lennie, gondoltam.

még mindig érzem.

azt hiszem, ilyen egy igazi érzéki csalódás. ha nem látod meg az éppen induló buszt. ha nem hallod meg az éppen induló buszt.

és azt hiszem, ilyen a gondviselés. hogy mégis ellépsz a busz elől az utolsó pillanatban.

fiúk. sose udvaroljatok egy lánynak. hogyan különböztetitek meg így az igazit attól, akit csak megdugni akartok?

ó. nem szóltam. minden világos. különben is, az egyéjszakás kalandok is pillanatnyi szerelmek.

a szerelmi élet olyan, mint egy doboz cigaretta; minden szál más és más tud lenni. néha ijesztően egyformák. nem esnek jól és befulladsz tőle. ezért szívunk ennyit. ott a remény, hogy majd a következő jobb lesz.

az a vicces, hogy tök mindegy, melyik milyen. mindet el kell nyomni. Talán az utolsó szál, mondhatni az utolsó csepp a pohárban, amlyiktől tüdőrákot kapsz, az lesz az igazi. amelyikbe belehalsz. amelyik impotenciát okoz, valószínűleg nem az igazi. de ezt hál'istennek nem tudjuk előre.

vannak emberek, akik nem jönnek ki egymással mégis együtt vannak. valami miatt, ami nem szerelem. kötődés. vagy függőség. a kapocs átalakul valamiféle tehetetlen szabadulni-vágyásba.

azt mondják, a szerelem egy kémiai folyamat.

szeretném, ha lenne egy szerelmi nikotintapaszom. baj esetére.

ezek a pótlékok szerintem elengedhetetlenek a tanuláshoz. pótlék alatt a függőség-kapcsolatokat, tanulás alatt a személyiségfejlődést értem.

igazán irigylem azokat, akik készen vannak. tudod. ők bátrak. nem félnek be és kilépni. csalódni. visszalépni. igazat mondani. hibázni. élni.

mindenképpen ilyen akarok lenni, mondjuk nyárra.

azt is szokták mondani, hogy az élet csupa miért. de ez az okoskodó kíváncsiak és kíváncsi okoskodók játéka. azt hiszem, az igazi élet csupa miért ne. nem vár válaszra. az a cselekvés maga.

ezt kell megtanulnom.

Nyár volt

emléknovella.

-Tetszem neked, igaz?

-Igen.

Ettől fogva már biztosan szerettem. Utálná ezt olvasni. Nem érdekel. Holnap el fog utazni. Megint tudtam, hogy egy időben leszünk a Deákon, és hogy nem lesz jó. Egy lánnyal volt. Azt hiszem, nem vett észre, de nem is baj. Boldognak látszott, mosolygott. Rám egészen másképp nézett. Mint felnőtt a gyerekre. Nem így.

Teljesen gyereknek éreztem magam a közelében. Úgy értem, gyerekesnek.

Csak csúszom le erről a kurva padkáról, amin ülök. Ez teljesen jellemzi a lelki állapotomat.

Ezt a kurva életet. Egészen elképesztő. Jézus. Itt remegek a Batthyányn. Minek jöttem fel. Ja, rágyújtani. Nekem már úgyis mindegy alapon elszívtam az utolsó cigimet. Arra gondoltam, hogy fulladjak meg. Égette a számat. Nem tudom, hogyan. Nagyon gyorsan elszívtam. Pont annyira esett jól, mint ez az egész. Muszáj volt, mert tudtam, hogy lesz és szar volt.

Lekéstem a hévet.

Tudtam, hogy látom ma. Igaz, csak egy másodpercre, de úgy lett, ahogy gondoltam. Nem zavar, hogy boldog volt, de nem is örültem neki. Nem érdekelt ez most. Nem is fontos.

Eleve bele sem kellett volna kezdeni.

Ahogy ott állt a palacsintázónál, már végem volt.

Ahogy néha rám nézett a közönyös, de valahol mosolygós barna szemével, már végem volt. Már nem is vagyok benne biztos, hogy tényleg barna a szeme. De azt hiszem, igen.

Ahogy ott ültünk és boroztunk, a Duna meg nyaldosta alattunk a lépcsőket, végem volt. Direkt úgy ültem, hogy a térdem épp egy kicsit hozzáérjen a lábához. Tudni akartam, hogy milyen érzés. Lopva. Érintést lopni. Harisnyában. Ez a gyávaság olyan jellemző rám.

Aztán át a hídon. Ott, a Jászai, a Parlament és a Duna ölelésében meg akart csókolni. Elugrottam. Gyáva, gyáva, gyáva.

-Azóta meg akartalak csókolni, hogy direkt úgy ültél, hogy összeérjen a lábunk.

Odahajoltam. -Így már nem- mondta.

Milyen szánalmas. Én sem akartam volna.

Elindultunk hozzá. Az éjszakai buszon eldőlt a boros üvegem. Ott maradt.

Dugtunk. Rövid volt és őszinte. És jó. Azt hittem az ilyen nem lehet jó, de jó volt. Adott egy boxert és egy pólót. Simogatásra aludtam el és ébredtem fel. Nem is biztos, hogy aludtam.

Reggel olyan nyugodt voltam, hogy nem gondoltam, hogy van ilyen. Nem is akartam hazamenni. Nem is kellett volna.

-Mar most kivanlak.- írta este.

-Csütörtökön ráérsz?

Ezt már én erőszakoltam ki. Az is jó volt. De ő hűvösebben viselkedett. Tulajdonképpen ridegen. Kicsit bántóan is, de nem vettem fel az ilyesmit. Minek.

Aztán átmentünk hozzá.

-Nem foglak megdugni- mondta és lefeküdtünk aludni. Hajnalban kapott egy sms-t egy lánytól. Ideges lett.

Megdugott.

A reggel megint olyan nyugodt volt, mint először. Beszélgettünk. Szép volt, megint szemtelen és barna szemű. Tényleg nem vagyok benne biztos.

Aztán műcsarnokozni hívott. Zárva volt, ezért művészmozi lett belőle. Megrázott a film. Én mondtam, hogy nézzük azt. Egyikünknek sem tetszett. Nem hívott át. Nem csodáltam. Én sem akartam átmenni.

"Jó nő vagy, tetszik, amit mondasz, de nem tudok mit kezdeni veled, amíg nem szereted magad. nem tudom, hogy oldhatnád ezt meg. "

Ezt írta. Ismert. Túl jól. Túlságosan értett. Nem volt sem kedve, sem ideje kivárni, hogy kész legyek. nem áltatott. De adott.

"Érezd jól magad a következő félévben. A könyvem ráér decemberben, hacsak nincs éppen nálad."

Nem válaszolt. Ő ott volt. A könyv nem.

2011. 10. 04.