nos, hát rendben van, akkor nem alszom. akkor valóban, inkább álmodjunk. menekülésről önmagam elől. késésekről. kóválygásokról és ténfergésekről. elszakadt gitárhúrokról.

az a furcsa, hogy ezek nem olyan rémálmok, amik régen voltak. mert akkor igazán ijesztő, taszító, undorító, nyomasztó dolgokat és történeteket láttam.

most attól rémesek, ahogy érzem magam közben.

sosem éreztem még ezt a fokú reménytelenséget. igaz, most ez jellemző rám az életben is, nem csak az álomban. szóval ugyanúgy érzem magam. csak ilyenkor mintha megvalósulnának olyan érzelmek, amik nappal nem tudnak.

a mai álom képisége nyomasztó volt, de nem annyira, mint mikor láttam apámat amint kitörik a nyaka és előre repül az állkapcsa, meg ilyesmi. ez most olyan volt, hogy mehetnékem volt. pont, mint elalvás előtt. nagyon akartam menni valahova, de molyóval beszéltük, hogy végre lehetek magammal kicsit, örüljek neki.

így csak akkor indultam el, mikor elaludtam. felszálltam a hévre, a megálló kissé más volt, mint igazából. az éjszaka sűrű volt, nagyon sűrű és nagyon fekete, szippantott magába, suhant és ragadt egyszerre. a héven nem volt világítás, teljes sötétség volt mindenhol. utána csillaghegyen bolyongtam céltalanul. végre rájöttem, hogy ez így nagyon nem jó, nagyon el kezdett nyomasztani az egész, és visszamentem a hévmegállóba. határozottan futottam a helyes irányba, és mikor azt hittem, odaértem, nem volt ott. mert kicsit arrébb és feljebb volt, de nem volt hozzá lépcső, és kapaszkodtam fel egy falon és a hév elsuhant. én meg visszaestem a falról és magamba roskadtam.

tudod azt éreztem, hogy az egész életem szimbóluma ez az álom. így maradok le. így válok céltalanná. de nem így fog történni. martonkingamókuscuncihülyegyerekkisfasznagypofával nem hagyhatja magát.