imádok reggel utazni. annyit lehet okulni a népektől a békávén mint sehol máshol. minden ember még emberibb mint amúgy. mama is ül az ajtó melletti viájpi csöves ülésen, szállok fel, VÉLETLENÜL (bár nem hiszek a véletlenekben, szóval a reggeli koordinálatlan mozdulataimnak köszönhetően) kurvára hozzá értem egy tizedmásodpercre a táskájához (amúgy pont úgy is nézek ki az egyes villamoson hogy oké a flóriánon szállok fel de az fix bazmeg hogy a hős utcáig megyek!) és riadtan kettessel még jobban átölelte a minden értéket és blokkot és bevásárlólistát és receptet őrző műbőrrel befoglalt néniszagú teret: A RETIKÜLT. hogy vagy, hámmmostépp elég retikül
sajnos nem tudtam tovább sziporkázni, jött a gyhó öreg árpád híd, dzsaneró lefele a lépcsőn és akkor egyszerre fojtja vissza mindenki a lélegzetét mer jön a metró! NA GYERÜNK RÁSSOLJUNK de én nem tudok rássolni mert egy faszi épp előttem toporog és morfondírozik hogy rássoljon-e, és mindenki úgy rántja ki a bérletét, mintha az efbiájtól jött volna (természetesen én is), egy célért küzdünk, még egy utolsó nagy ráss át a vigyorgó kalleren, aki tudja, hogy két perc múlva ugyanez lesz, és a nyugodtan várakozók azok mindig azok, akik az előzőt lekésték.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése