mostanában eszemben van a hold
fehér arcán a sok heg és folt
hogy fényét is csak kölcsön kapja
ideig óráig így mutatja,
hogy a másik oldala csupa rejtett titok
én is így érzem, ha egy-egy ajtót kinyitok
nem adhatok oda mindent
mert van, ami annyira szent
vagy aljas,
hogy vak sötétséggel fedem el
úgy fordulok mindig, hogy szem ne érhesse el
főleg az enyém nem
mintha nem is lenne közöm önmagamhoz
múljon el, ami régen volt
hisz sosem fordul úgy a hold
van ugyan, hogy valaki felfedezi
de attól még feketeség védelmezi
oda nem jut fény
vagy én nem fordultam úgy
(lehet, nem is tudnék)
pedig néha van bennem igény
csak olyan nyakatekert az az út
mert csak érzem, de nem látom a tereket
mert csak látom, de nem érzem a krátereket
