Kellemes esőszag terjeng itt a földszinten. Csodás dolog ez is. Meg fogok ázni, azt hiszem, de nem baj, mert úgyis rég áztam meg. És úgyis csak szombaton jövök legközelebb dolgozni. Bár pénteken is benézek, lesz két érdekes tárlatvezetés.

Hihetetlenek ezek a festmények, egyszerűen fantasztikusak. Általában fantasztikusan nyomasztóak. A színvilág, a stílus, vagy a dolgok furcsa dinamikája miatt, vagy egyszerűen a téma miatt. Engem kevésbé nyomaszt, ha valami igazán szörnyű dolog van a képen. Szóval ha rögtön látszik rajta, hogy borzalmas: őrület, kínvallatás, ilyesmi. Ha egy képnek a színvilága nyomasztó, akkor rá kell jönni, hogy miért az. Mivel már az is nyomasztó, hogyha azon kell gondolkozni, hogy mivel akar nyomasztani valami. Az ilyen képek érik el igazán a céljukat. Ez bármilyen műfajra vonatkozik. A folyamatos feszültségokozás a zenében, regényben, késleltetés, homály, sejtetés. Tetszik, ha valaki így éri el amit akar. Nem kimondja, nem konkretizálja, hanem kifejezi. Utal. Rávezet.

Az egyértelmű dolgok általában ezeknek az utalásoknak a lebutított verziói.

Lehet, hogy paranoiás vagyok, de már mindenben, ami ma készül csak a lebutítást látom. Még a szuperokos technikai dolgokban is. Azok “okosságuk” ellenére butítják az embert, mert minden elvégzése egyre egyértelműbbé és könnyebbé válik. Biztos, hogy jó ez? Nem eredményez ez lustaságot, butaságot, nem életrevaló és problémamegoldásra képtelen embereket?

Az egyetlen szuperokos dolog, ami tetszene, az az időgép, és akkor visszamennék abba a korba, amikor még nem voltak szuperokos dolgok. De ahhoz nekem kéne kitalálnom az időgépet, különben mindenféle rosszra használnák. És azt nem akarom, mert ami történt, az már meg-van tör-tén-ve, meg kell érteni. Nekem is.