Azt hiszem, hogy nekem nem való a gyász. Ha van közöm az illetőhöz, ha nincs, mindenhogy rossz, csak így most nem volt annyira rossz. De a következményei elég szarok. 

Hétfőn meghalt G. plátói szerelme. Rá nem voltam féltékeny, úgy gondoltam, hogy ez olyan tiszta dolog, amihez nekem közöm sincs, és mivel a szerelemben sem hiszek, nem is tudtam elképzelni, mennyire fájhat ez az egész G-nek. De. Nekem se esett jól az, amit mondott. Nem így képzeltem el ezt a kapcsolatot, megmondom őszintén. Nem számítottam tapadós lánybarátokra, sem dührohamokra, sem plátói szerelmekre. Én azt hittem, hogy boldog egyszerűségben telnek majd a napok. Pótlékként gondoltam magamra. Mint már annyiszor mondtam, tudod: a funkcióm teljesen kirajzolódott, és nem is zavart. Hülyeség az egész, kurvára. 

Sírtam, mikor kiderült, hogy halott. 

A legundorítóbb dolog a facebook. Az emberi önámítás és képmutatás netovábbja. És ezt csak onnan tudom persze, hogy én is fent vagyok. Tehát nem vagyok túl hiteles. De. 

Megnéztem a lányt. Október huszonötödikén olyan tele volt az boldog születésnapos versekkel, bejegyzésekkel, jókívánságokkal. November hetedikén meghalt. Most gyászoló, sajnálkozó barátok írásai árasztják el a falat, lájkolják egymást, ki tud szívhez szólóbb dolgot kiírni. Hányinger. Most ezek komolyan azt hiszik, hogy V. a mennyországból facebookozik és majd lájkolgatja a bejegyzéseket, meg elkönyveli magában, hogy milyen jó barátai voltak?

Azt hiszem, a modernkor imái a facebook bejegyzések. Bravúros. Botrányos frankó.