Nem igazán tudom,
mi ez a rettenetes öröm;
szabadon repdes a mellkasomban,
megfeszül a bőröm,
és izgatott hányinger
a várakozás.
Szerelem terhe engem
nem nyomaszt
-s ha mégis, hát magamban
találok vigaszt.
Függetlenségem hatalma tesz
önelégültté,
a sóvárgás irántam
nem érdekel, hogy kié.
Én nem szenvedek, hát
te se szenvedj;
mert én olyan vagyok, mint
az egyszer egy.
Szorzom magam
és én vagyok az eredmény,
nem leszek több akkor sem,
ha szeretnék.
Egy meg egy csak akkor lesz,
ha már sok vagyok
magamnak
és mikor az elveim
önként vízbe fulladnak;
mert ha én nem bírok
magammal,
miért bírna más?
Tudom ezt is:
mert ez a szokás.
Aztán édes függésben
osztozkodunk rajtam,
mert te mindig kevés vagy,
ha belőlem sok van.
Így te elfogysz, és én
kettővé duzzadok,
kettőnk nyaka köré
szorul majd a hurok.
Te kötöd meg,
de én fogok leugrani,
én tovább állok és
te fogsz összetörni.
Fejemhez vágod, hogy
kihasználtalak
-sértődj meg!
de be én fogadtalak.
Neked kellett valaki,
aki tisztel és szeret, mert én
tisztelem magam:
ameddig csak lehet.
Neked az kell, amit én
nem adhatok;
nekem egyértelmű, de
neked még titok.
Kapd meg magadtól, és
mindig nagyon örülj! és
se magadon
se máson
meg ne könyörülj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése