A felesleges terhelésről megint a ragaszkodók jutnak eszembe. Szörnyű, ha valaki nem érzi, hogy hol a határ, mi az, ami még nem kellemetlen a másiknak. Az igazi szörnyűség viszont, ha észreveszi a határt. És nem érdekli. Ha érdekli, akkor meg rádöbben, hogy jesszus, ilyen vagyok? (Én folyton rádöbbenek.) Az én terhes ragaszkodásom emiatt a döbbenet miatt szokott olyan frusztrálóan hirtelen elillanni. A ragaszkodás (ha olyan elfajzott, amilyen az én esetemben szokott lenni) mindkét félnek rossz. Aki ragaszkodik, az nem érzi magát biztonságban, a másik pedig korlátozva érzi magát a szabadságában. És akkor hirtelen mindketten erős és teljesen ellentmondó elveket kezdenek magukénak érezni. Egyik a kapcsolat, másik a szabadság megszentségteleníthetetlenségében hisz. KOMPLEXUS és FRUSZTRÁCIÓ.
[...] Szeretem, ha egyedi helyem van az emberek életében. Ezt úgy értem, hogy nem az egyik vagyok, vagy valamelyik; nem egy olyan választás, ami ugyanolyan jó, mint bármely másik a kategórián belül. Szeretem mindenkivel megtalálni azt a hangot, amit csak ketten értünk. Mármint azzal, akit érdemesnek tartok rá. Csupa ilyen egyedi barátom van, nem pótolhatók. Én sem akarok az lenni. Ragaszkodom a helyemhez.
Szóval Working Class Hero. Keddtől közalkalmazott vagyok egy ruhatárban. Még sohasem dolgoztam, pedig mindig szerettem volna. Valószínűleg eddig nem akartam eléggé. Valamiért nem hiszek abban, hogy “a megfelelő pillanatra várok”. Jobb volna persze, de folyton várni-várni, hogy nem jön-e egy mégjobb pillanat...
Ha valamit nem tehetsz meg rögtön, lehet hogy meg sem kéne tenni?
Persze most nem a szabályszerű korlátokról beszélek, mint a nyitvatartás, vagy létszámkorlátozás. Inkább az emberi kapcsolatokra és vágyakra gondolok. A lehetőségek elszalasztására, a “meggondoltam magam”-ra, meg ilyenekre. Hogy lehet az, hogy valami olyan jó ötletnek tűnt, de már mégsem az? Ezek szerint tényleg nem lehet változtatni. Aki őszinte megbánást tud érezni, az változhat.
Viszont. (?)
Nem hiszek a szerelemért vívott harcban; szélkergetésnek tartom. A szerelem nem egy önzetlen érzés. Ha elmúlt, már nem lesz ugyanolyan, vagy van, vagy nincs. Mint az önbizalom. Úgy látszik a fontos ember-dolgoknál ez így működik. De lehet, hogy nem így működik. Sőt lehet, hogy nem is látszik úgy.
Az elhagyott fél számára persze ez elég nehezen emészthető, ezért próbálkozik. Győzködi, zaklatja a másikat; próbál lyukat beszélni a hasába. Minek? Sajnálatból fogadná csak vissza az elhagyó, vagy valamilyen illúzióért. Ahogy már írtam, ugyanilyen illúzió lehet az is, hogy elmúlt. Mondom, frusztráló. De nem a szerelemért. Ha elmúlt, el kell engedni. Annak oka van, hogyha véget ér valami. A szerelem úgyis olyan illékony. Aki mégis harcol érte, az a megszokottság és függőség miatt küzd, mertegyedül nem tartja magát életképesnek.
De nem muszáj rögtön a végén kezdenem. igaz, az elejével is hasonló a helyzet. A hódítás. Ez egy játék. Oka nem a is a másik megszerzése, hanem az izgalom, a pironkodás, a találkák, a találgatások. És nem mellesleg eközben lehet rájönni, hogy milyen komolyak a szándékok, tényleg akarunk-e valamit. A baj csak az, hogyha az ilyen játékok nagyon elhúzódnak, a végén becsületbeli üggyé válhat és a “csak azért is!” - szellemében mindenki elfeledkezik arról, hogy mit akar. Ebből különben nagyon nehéz kilépni, nem árt nyitottnak és józannak maradni, hogy tudjuk, mikor kell tovább lépni egy magasabb szintre. Akinek túl nagy igénye van a játékra, annak nem igazán való komoly kapcsolat.
“...these boots are gonna walk all over you.”
Lehet, hogy a tipikusan kicsiknek is meg kell tanulni nagynak lenni. Mindegy, most kipróbálom, hátha megy.
Szörnyű, hogy az önbizalom milyen illékony. Igaz, lehet, hogy nincs is illékony önbizalom, mert az vagy van, vagy nincs.
Olyan furcsa, amikor valaki reklámarc, és hatalmas plakátokon hirdeti, hogy ez az ő választása. Milyen érzés lehet így megismerkedni valakivel? -Figyelj, nem te voltál azon a kutyakajás plakáton?
[...] A tömeg elveszi az élvezetet. Próbáld ki. Öli. Meg pusztítja. Az érzékekre pedig bénító hatással van. Nem hallod rendesen, téged sem hallanak, nem látsz semmit. Van értelme a tömegrendezvényeknek? {Mondjuk Woodstockot kipróbáltam volna. de hát az ilyesmi teljesen más tészta. Nem is fejteném ki.} Annak, aki társaságra vágyik, biztos. Aki élvezetre, annak nem.
Érdekel a halál. Az egyetlen olyan kaland az ember életében, amiből nem tér haza. Pont ezzel kezdtem ennek az írását, hogy a legrosszabb és legjobb dolog az életben egyaránt az idő múlása. *#Aki meghal, annak már nem múlik. Legalábbis azt hiszem. Szóval a legjobb és legrosszabb dolog is megszűnik. Akkor végülis nincs nagyon mitől félni.
{Miközben ezt írom, a Dire Straitstől a Where Do You Think You’re Going-ot hallgatom, esik az eső, és a HÉV-en ülök. Elképesztő hangulat.}
[...] Vajon ki volt az első emberi lény, aki hitt valamiben? És hol volt? Mikor? Vagy ösztönös ez is? Annak kell lennie.Az emberben hatalmas lehetőségek vannak. Leginkább azért, mert kíváncsi, és mert vannak ösztönei. Kár, hogy Játék határok nélkül-t játszunk. Annak nincs tétje. Ez más.
Sok ideig próbálkoztam megragadni az istenes témát és valami épületeset írni róla, de nem igazán ment. Próbáltam iróniával, humorral, komolyan, de csak néhány olyan írás született belőle, amire már nem vagyok büszke. Pedig régen tetszettek.
Okos enged. Szamár szenved. Most két szamár van, mind a kettő azt hiszi, hogy okos. Szenvedő okosok, nem tudom. Sehogyse jó.
Költözni, utazni, költözni, utazni, önállóság. Azzal szembesültem tegnap, nincs olyan, hogy ez is, az is. Olyan van, hogy mindent vagy semmit. Megint a végletek. Csakhogy az egyik “minden”-e ritkán egyezik a másik “minden”-ével. Inkább a “semmi”-jénk felel meg.
Másodszor csokit adtam neki. Megkérdeztem, emlékszik-e rám, azt felelte, nem mert annyi emberrel találkozik egy nap. Megkérdeztem, hogy mi történt vele, miért kell ezt csinálnia. Ekkor derült ki, hogy húsz éves és mióta kikerült az árvaházból, hajléktalanszállókon él. És ebből él. Kéreget. És már ment is tovább. Tegnap is csokit adtam neki, de nem volt alkalmam beszélni vele, viszont látszott, mennyire hálás. Sok sikert kívántam neki. Ma almát kapott. megkérdeztem, hogy van, azt mondta, éhes. Ettől most undorítónak érzem magam, mert napokig az étvágytalanságomra panaszkodtam, s nem átallottam kidobni az otthonról hozott szendvicsemet, amit az anyám készített. Igazságtalanság. Megint Andy Warhol jut eszembe, meg a New York City Diétája. Ha fogyni akar, megrendel az étlapról minden olyat, amit nem akar megenni, aztán becsomagoltatja a pincérrel. Ezután pedig otthagyja egy hajléktalannak. Milyen sznob és milyen szép.
Szeretném tudni ennek a lánynak a nevét. Jó volna beszélgetni vele, de ő nem akar. Érthető, hiszen nem kifizetődő neki beszélgetni.
Jó kérdés különben, hogy egyáltalán beszélget-e az ember, ha nem kifizetődő neki. A hasznos nem egy rossz tulajdonság, ez szerintem ösztönös. Vannak persze mártírok, meg önfeláldozók, de ezek vagy a róluk kialakított képért, vagy a jóleső érzésért, amit az önzetlenség okoz, csinálják. Tehát ez is egyfajta önzőség, csak nem mindegy, hogy milyen. Az ilyen jóleső érzést hajszolni azért ne nevezzük káros élvezetnek.
Bevallom én sem azért akarok beszélgetni a lánnyal, hogy majd egyszer felkaroljam és kihúzzam a csávából. Érdekel az élete, de nem akarom megmenteni. Úgysem tudnám, és úgysem hagyná. Senki sem szereti, ha megmentik. Lehetőségekre vágyunk, hogy megoldhassuk a gondjainkat, nem egy kész megoldásra valakitől; ostobának tűnnénk. Szerintem legalábbis. Ez is összefügg az önállósággal és a lebutító dolgokkal. Minden összefügg mindennel, ezért figyelek.
Talán megvásárolhatnám a lány beszélgetési idejét. És felhasználhatnám a szakdolgozatomhoz. Vagy ez gusztustalanság? Azért szeretném felhasználni, mert nem érezném hitelesnek azt amit leírok, ha nem hozok rá példákat az élet különböző területeiről. Mindegy, ez most igazán nem lényeges.
Hihetetlenek ezek a festmények, egyszerűen fantasztikusak. Általában fantasztikusan nyomasztóak. A színvilág, a stílus, vagy a dolgok furcsa dinamikája miatt, vagy egyszerűen a téma miatt. Engem kevésbé nyomaszt, ha valami igazán szörnyű dolog van a képen. Szóval ha rögtön látszik rajta, hogy borzalmas: őrület, kínvallatás, ilyesmi. Ha egy képnek a színvilága nyomasztó, akkor rá kell jönni, hogy miért az. Mivel már az is nyomasztó, hogyha azon kell gondolkozni, hogy mivel akar nyomasztani valami. Az ilyen képek érik el igazán a céljukat. Ez bármilyen műfajra vonatkozik. A folyamatos feszültségokozás a zenében, regényben, késleltetés, homály, sejtetés. Tetszik, ha valaki így éri el amit akar. Nem kimondja, nem konkretizálja, hanem kifejezi. Utal. Rávezet.
Az egyértelmű dolgok általában ezeknek az utalásoknak a lebutított verziói.
Lehet, hogy paranoiás vagyok, de már mindenben, ami ma készül csak a lebutítást látom. Még a szuperokos technikai dolgokban is. Azok “okosságuk” ellenére butítják az embert, mert minden elvégzése egyre egyértelműbbé és könnyebbé válik. Biztos, hogy jó ez? Nem eredményez ez lustaságot, butaságot, nem életrevaló és problémamegoldásra képtelen embereket?
Az egyetlen szuperokos dolog, ami tetszene, az az időgép, és akkor visszamennék abba a korba, amikor még nem voltak szuperokos dolgok. De ahhoz nekem kéne kitalálnom az időgépet, különben mindenféle rosszra használnák. És azt nem akarom, mert ami történt, az már meg-van tör-tén-ve, meg kell érteni. Nekem is.
