Az életben a legrosszabb dolog, hogy a jó dolgok elmúlnak. A legjobb pedig, hogy a rosszak is. Valahogy muszáj mindig a két véglethez ragaszkodni az életben.Elvileg így egyszerűbb. A baj csak az, hogy az ember valamiért nem ehhez van szokva. Születés után élni, halál előtt haldokolni szeretne, így az élettől olyan elvárásai vannak, amit maga az élet nem is adhat meg. Hanem önállóan kellene elérni, ami persze nem egyszerű, de hát az élet hogyan is adhatna többet a lét lehetőségénél? Aztán persze az önállóság sem olyan egyszerű. Sok minden együtt jár vele, például a felelősségtudat, a kötelességtudat, az ésszerűség és az empátia- hiszen nem lehet ezek nélkül önállóan, lehetőségeket és elvárásokat halmozva élni.

Ma reggel úgy éreztem, az életem egy vicc. Tulajdonképpen mindenkié az, de nem beszélhetek mindenki nevében. Az enyém biztosan az. Nem tudom, hogy van-e értelme a létezésemnek, ha nem vagyok boldog, ha nem viszem véghez azokat a dolgokat, amik után már évek óta vágyakozom, és ha mindig csak mások elvárásainak felelek meg.

Sokáig hittem, hogy az tesz boldoggá, ha megfelelek másoknak- mert akkor ők elégedettek és nem támadnak, tehát nem szomorítanak el az elégedetlenségükkel. Ez rendkívül pozitív hatással van a társas kapcsolataimra. Az önmagammal való kapcsolatot viszont teljesen teljes mértékben eltiporja. Mint nagytestvér a kistestvért.

Ha nem a saját elvárásaimnak felelek meg, a saját életemet élem egyáltalán?

Van egyáltalán valamilyen középút?

Egy biztos, hogy szabad nem vagyok. Érdekes, hogy mennyien harcolnak érte, pedig talán elég volna néha kicsit önzőnek lenni.

Újabb végletek az életben: aki önző az boldog? Aki igazán szabad az önző? Egyáltalán van-e társa a szabad embereknek; vagy nincs is igényük rá? Egyáltalán, miért van ennyi igény és nem-igény.