Valaki mindig nyer és valaki mindig veszít. Ilyenkor a bölcsek erkölcsi győzelemről meg ilyesmiről beszélnek, hogy a vesztest vigasztalják. Pedig ezzel csak az észt lehet vigasztalni, mást nem. “...és csak az ész, csak az ész tudja a drót feszülését.” Szóval ez annyit jelent, hogy az ész mindig érzi, hogy mi a helyes, és mindig tudja, hogy mit akar. De az igazán fontos helyzetekben ez a kettő csak a legritkább esetben egyezik.

{Nyilvánvaló, hogy mindenre, amit most leírok, van konkrét és aktuális példa az életemben, különben nem írnám le. Így egyszerűbb átlátni a dolgokat. Segít. Mert egy dolog, ha gondolok valamit. Más dolog, ha ki is mondom, amit bonyolít, hogy kinek mondom. És megint más, ha leírom. Ami le van írva, az onnantól kezdve megmásíthatatlan tény. Szerintem hazugságot leírni bűn. Nem szabad, mert az, hogy a sok állatfaj közül éppen az ember tanult meg írni, egy nagy ajándék. A két kedvenc ajándékom az írás és a zene. Csodálatos, hogy nem csak alkotni vagyunk képesek, hanem élvezni is. Ha másért nem is, ezekért megéri embernek lenni.

Nem értem azokat, akik sem írni- olvasni, sem zenét hallgatni nem szeretnek. Vagy akik egyiket sem szeretik. Elég lehet nekik a televízió? Nekem túl sok a tévé. Túl sok érzésemre akar hatni egyszerre. Illetve érzékemre. A szememre, a fülemre, az agyamra; és hogy juthat így hely annak, amit én gondolok? Mindegy, a megoldás a kezemben van, kikapcsolhatom magamtól. Fogalmam sincs, hogy jött ez most ide, nem is ezen akartam gondolkozni.}