szerda, augusztus 10

Már napok óta minden délután találkozom egy lánnyal. Húsz éves, szőke, szemüveges; eddig akár én is lehetnék. A legfőbb különbségek köztünk, hogy ő árva és hajléktalan. Olyan, mint egy árnyék. Halkan lép és halkan beszél. Eddig négyszer láttam őt itt a Margit hídi HÉV-megállóban. Először pénzt adtam neki. Azt tanácsoltam neki, hogy ne legyen ilyen halk. Az élet sokkal nehezebb a halk embereknek, mert folyton ismételniük kell. Ezt válaszolta: “de hát nekem ilyen a hangom...” Olyan ártatlan, szelíd és védtelen volt, hogy nagyon megsajnáltam- ugyanakkor erőt is adott. Ő nem választja a halált, pedig az ő esetében az élet az, ami igazán kiszámíthatatlan és próbára teszi, és bátorságot vár tőle.

Másodszor csokit adtam neki. Megkérdeztem, emlékszik-e rám, azt felelte, nem mert annyi emberrel találkozik egy nap. Megkérdeztem, hogy mi történt vele, miért kell ezt csinálnia. Ekkor derült ki, hogy húsz éves és mióta kikerült az árvaházból, hajléktalanszállókon él. És ebből él. Kéreget. És már ment is tovább. Tegnap is csokit adtam neki, de nem volt alkalmam beszélni vele, viszont látszott, mennyire hálás. Sok sikert kívántam neki. Ma almát kapott. megkérdeztem, hogy van, azt mondta, éhes. Ettől most undorítónak érzem magam, mert napokig az étvágytalanságomra panaszkodtam, s nem átallottam kidobni az otthonról hozott szendvicsemet, amit az anyám készített. Igazságtalanság. Megint Andy Warhol jut eszembe, meg a New York City Diétája. Ha fogyni akar, megrendel az étlapról minden olyat, amit nem akar megenni, aztán becsomagoltatja a pincérrel. Ezután pedig otthagyja egy hajléktalannak. Milyen sznob és milyen szép.

Szeretném tudni ennek a lánynak a nevét. Jó volna beszélgetni vele, de ő nem akar. Érthető, hiszen nem kifizetődő neki beszélgetni.


Jó kérdés különben, hogy egyáltalán beszélget-e az ember, ha nem kifizetődő neki. A hasznos nem egy rossz tulajdonság, ez szerintem ösztönös. Vannak persze mártírok, meg önfeláldozók, de ezek vagy a róluk kialakított képért, vagy a jóleső érzésért, amit az önzetlenség okoz, csinálják. Tehát ez is egyfajta önzőség, csak nem mindegy, hogy milyen. Az ilyen jóleső érzést hajszolni azért ne nevezzük káros élvezetnek.

Bevallom én sem azért akarok beszélgetni a lánnyal, hogy majd egyszer felkaroljam és kihúzzam a csávából. Érdekel az élete, de nem akarom megmenteni. Úgysem tudnám, és úgysem hagyná. Senki sem szereti, ha megmentik. Lehetőségekre vágyunk, hogy megoldhassuk a gondjainkat, nem egy kész megoldásra valakitől; ostobának tűnnénk. Szerintem legalábbis. Ez is összefügg az önállósággal és a lebutító dolgokkal. Minden összefügg mindennel, ezért figyelek.

Talán megvásárolhatnám a lány beszélgetési idejét. És felhasználhatnám a szakdolgozatomhoz. Vagy ez gusztustalanság? Azért szeretném felhasználni, mert nem érezném hitelesnek azt amit leírok, ha nem hozok rá példákat az élet különböző területeiről. Mindegy, ez most igazán nem lényeges.

2 megjegyzés:

  1. Senki sem szereti ha megmentik? Ugyan Kinga, hany embertol hangzik el egy rendeloben a kovetkezo mondat: "Azert jottem onhoz, hogy segitsen." Az emberek lustak, nem szeretnek gondolkozni, es mindig a konnyebb utat valasztjak. A kesz megoldasra vagynak, aztan megmagyarazzak racionalis kifogasokkal, hogy miert is nem ostobak.

    VálaszTörlés
  2. aki kicsit is tisztában van magával, az nem szereti. és a rendelő az más tészta szerintem. és a pillanatnyi segítségek, mint a fájdalomcsillapító, vagy 50 forint, vagy egy hajvágás nem szünteti meg a fájdalmat, nem lesz pénze a hajléktalannak, és nem érzed magad szépnek, csak egy nagyon nagyon kicsit.

    VálaszTörlés