Rájöttem, hogy vissza kell állítanom azokat a barátságaimat, amiket egy egyoldalú lemondás (kompromisszum) miatt leépítettem. És új barátságokra is szükségem van. Jó, ha az embernek minden egyes részére van egy jó barátja: zene, életfilozófia, munkahely, iskola, gyerekkor, hobbi... én a fiúkat jobban szeretem mint a lányokat, mert egyszerűbbek és őszintébbek. Emellett örülök, hogy lány lehetek, mert így a lányokat sem kell szeretnem és homoszexuálisnak sem kell lennem. Személy szerint nincs gondom velük, de én nem akarok az lenni.

• Mindenki valaki.

• Mindenki lenni akar valaki.

• Mindenki tudja, hogy milyennek kellene lennie.

• Mindenkitől elvárják, hogy milyen legyen.

Ennyi bárcsak mellett hogyan is lehet valaki szabad?

Különben azon felül, hogy az ismerős és ismeretlen emberek mit várnak tőlem, a felszínesség jól esik. Arra gondolok, mikor valaki felfüggeszt egy vitát, hogy megkérdezzen tőlem valamit, mosolyogva megköszöni, aztán folytatja. Fordított esetben persze ki nem állhatom ezt.

[...] Ma a metrón láttam egy abszolút jellegtelen hüvelykujjú nőt. Soha életemben nem láttam még jellegtelen hüvelykujjat, és mégis, mikor most láttam, rögtön tudtam, hogy ez az.

Érdekes, hogy az emberek milyen könnyen csoportosíthatók egy-két dolog alapján. Öltözködés, igényesség, ápoltság, testtartás, arckifejezés. Utóbbit úgy értem, ha például megfigyelsz egy egyedül utazó embert a villamoson, milyen a feje. Vagy hogyan reagál bizonyos dolgokra. Tudja-e alkalmazni az előbb emlegetett felszínességet, vagy kikel magából. Általában a pengevékony száj sem jelent jót. Az olyan szájban van valami kényszeres feszültség és idegesség. Meg elfojtás. Durvább esetben a hozzá tartozó tekintet is folyton, megállás nélkül kapkod. Vagy kimered. Fogalmam sincs, melyik a jobb. De nem is fontos, hogy az egyik jobb legyen.

Nem tudom miért, de folyton hasonlítgatok, meg viszonyítok, pedig utálom az ilyesmit. És a mihez tartás végett valahogy mégis mindig oda lyukadok ki, hogy mi a jobb, ez vagy az. Ez az előbbi kompromisszumos dolog miatt is lehet. Nem is tudom, hogy melyik van melyik miatt. Igazából ez sem lényeges. Ami van, az van. Egy okos ember mondta: “ami ami, az az”.

Az emberek megítélésében mindig nagy dilemma volt, hogy meg lehet-e változni. Úgy értem, hogy ha valakiről sok ideig ugyanolyan tapasztalatunk van, akkor elkönyveljük olyannak. Csakhogy az illető tisztában van ezzel és nem tetszik neki. És ezért meg akar változni. Például ha valaki drogfüggő, akkor ő az ismerősei számára drogos. De mégsem akar az lenni. És leszokik és büszkék rá, és ő is büszke önmagára. És akkor jön egy ismerős, aki azt mondja, az emberek nem változnak, és aki drogos volt, az is marad.

Én hiszek a második esélyben.

Hamar megbízom az emberekben. Emiatt figyelnem kell, hogy kinek mit mondok, hiszen a bizalom nem sűrűn kölcsönös, vagy nem ugyanolyan mértékben. Kínos. Én vagyok a naíva. Hálátlan női szerep, bár az is igaz, hogy egyik sem igazán hálás.