[...] Szeretem, ha egyedi helyem van az emberek életében. Ezt úgy értem, hogy nem az egyik vagyok, vagy valamelyik; nem egy olyan választás, ami ugyanolyan jó, mint bármely másik a kategórián belül. Szeretem mindenkivel megtalálni azt a hangot, amit csak ketten értünk. Mármint azzal, akit érdemesnek tartok rá. Csupa ilyen egyedi barátom van, nem pótolhatók. Én sem akarok az lenni. Ragaszkodom a helyemhez.
Szóval Working Class Hero. Keddtől közalkalmazott vagyok egy ruhatárban. Még sohasem dolgoztam, pedig mindig szerettem volna. Valószínűleg eddig nem akartam eléggé. Valamiért nem hiszek abban, hogy “a megfelelő pillanatra várok”. Jobb volna persze, de folyton várni-várni, hogy nem jön-e egy mégjobb pillanat...
Ha valamit nem tehetsz meg rögtön, lehet hogy meg sem kéne tenni?
Persze most nem a szabályszerű korlátokról beszélek, mint a nyitvatartás, vagy létszámkorlátozás. Inkább az emberi kapcsolatokra és vágyakra gondolok. A lehetőségek elszalasztására, a “meggondoltam magam”-ra, meg ilyenekre. Hogy lehet az, hogy valami olyan jó ötletnek tűnt, de már mégsem az? Ezek szerint tényleg nem lehet változtatni. Aki őszinte megbánást tud érezni, az változhat.
Viszont. (?)
Nem hiszek a szerelemért vívott harcban; szélkergetésnek tartom. A szerelem nem egy önzetlen érzés. Ha elmúlt, már nem lesz ugyanolyan, vagy van, vagy nincs. Mint az önbizalom. Úgy látszik a fontos ember-dolgoknál ez így működik. De lehet, hogy nem így működik. Sőt lehet, hogy nem is látszik úgy.
Az elhagyott fél számára persze ez elég nehezen emészthető, ezért próbálkozik. Győzködi, zaklatja a másikat; próbál lyukat beszélni a hasába. Minek? Sajnálatból fogadná csak vissza az elhagyó, vagy valamilyen illúzióért. Ahogy már írtam, ugyanilyen illúzió lehet az is, hogy elmúlt. Mondom, frusztráló. De nem a szerelemért. Ha elmúlt, el kell engedni. Annak oka van, hogyha véget ér valami. A szerelem úgyis olyan illékony. Aki mégis harcol érte, az a megszokottság és függőség miatt küzd, mertegyedül nem tartja magát életképesnek.
De nem muszáj rögtön a végén kezdenem. igaz, az elejével is hasonló a helyzet. A hódítás. Ez egy játék. Oka nem a is a másik megszerzése, hanem az izgalom, a pironkodás, a találkák, a találgatások. És nem mellesleg eközben lehet rájönni, hogy milyen komolyak a szándékok, tényleg akarunk-e valamit. A baj csak az, hogyha az ilyen játékok nagyon elhúzódnak, a végén becsületbeli üggyé válhat és a “csak azért is!” - szellemében mindenki elfeledkezik arról, hogy mit akar. Ebből különben nagyon nehéz kilépni, nem árt nyitottnak és józannak maradni, hogy tudjuk, mikor kell tovább lépni egy magasabb szintre. Akinek túl nagy igénye van a játékra, annak nem igazán való komoly kapcsolat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése