szerda, augusztus 10

Azt hiszem, rám nem lehet építeni. Hol túl lelkes, hol túl ragaszkodó, hol túl nemtörődöm vagyok. Sosem egységes a viselkedésem; a reakcióim is időszakonként változnak. Az egyetlen állandó tulajdonságom, hogy labilis vagyok. Szörnyen idegesítő lehetek. Néha képmutatónak mondanak. Ezt nem szeretem, mert rendszerint őszinte vagyok, ha kikérik a véleményemet. Sokszor gondoltam, hogy nem mindenki érdemli meg az igazi énemet. Lehet, hogy nagyképűség. Sőt. nagyképmutatásosság. Azt hiszem, nincs erre a két remek tulajdonságra összevont kifejezés. De valahol egyértelmű, hogy nem nyugatosokkal meg hippi- korszakkal kezdek minden ismeretséget, vagy a negatív életfilozófiámmal. Holott ezek alakítanak engem. Nem kell mindenkinek rögtön tudni, hogy milyen idétlen vagyok. ha később jóban leszünk, úgyis kiderül. Feleslegesen ne terheljük egymást.

A felesleges terhelésről megint a ragaszkodók jutnak eszembe. Szörnyű, ha valaki nem érzi, hogy hol a határ, mi az, ami még nem kellemetlen a másiknak. Az igazi szörnyűség viszont, ha észreveszi a határt. És nem érdekli. Ha érdekli, akkor meg rádöbben, hogy jesszus, ilyen vagyok? (Én folyton rádöbbenek.) Az én terhes ragaszkodásom emiatt a döbbenet miatt szokott olyan frusztrálóan hirtelen elillanni. A ragaszkodás (ha olyan elfajzott, amilyen az én esetemben szokott lenni) mindkét félnek rossz. Aki ragaszkodik, az nem érzi magát biztonságban, a másik pedig korlátozva érzi magát a szabadságában. És akkor hirtelen mindketten erős és teljesen ellentmondó elveket kezdenek magukénak érezni. Egyik a kapcsolat, másik a szabadság megszentségteleníthetetlenségében hisz. KOMPLEXUS és FRUSZTRÁCIÓ.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése