a lét elviselhetetlen

Gyors cseppekben hullik-
zuhannak rám az igazságok-
míg tökéletesen
meg
nem
ázok-
ez a gyerek lázig ázik-
és párásan lep el
a lét
elviselhetetlen sűrűsége
alattomosan fullaszt
mert lélegezni kell,
ha nincs levegő
akkor is.
inkább gyújtottam volna rá
egy szimpatikus cigarettára, hogy
annyi levegő se legyen
ne legyen semmi
fulladjak meg tisztességesen
én nem akarok
levegőért kapkodni
meg iszapban kecmeregni
hát minek nekem mindent
tudni
ha nem akarom
megérteni
nincs is hozzá életkedvem
mert a lényeg
amit akarok
és a tények
ami van
és ha meggebedek se tudok
mit csinálni a
huszonegyedik században.
Le kéne kaparni a
vakolatot
meg a bűnbánó mosolyt
a fejemről
meg kéne őszülni
hogy valami igazit csináljak
-cselekvés nélkül:
ahogy lesz...
történjen, aminek...
gyere sors
csináld te
annyira különbözöm magamtól, hogy
mindenki lehetnék én
és fel sem tűnne
senkinek,
hogy mindenki én vagyok
csak nagyon furán éreznénk
magamat
állandóan
bár most is nagyon furán
érzem magam
nem lenne tetszés
de lenne ösztön, és
mindig lehetne az elsővel, aki
szembe jön,
mert az is csak
én lennék
és természetesen választódnánk ki
általam
és akkor belénk markolna
a lét
elviselhetetlen keselyűsége
hogy ártatlan önzéssel
használjunk engem
és senki sem árulkodna
rólam
az anyámnak
mert elárulnám magamat
és én lennék az anyám
és nem büntetném meg magam úgyse;
nem lenne helyes
helytelen se
vu-vei szindrómában
fetrengenénk
és ha megunnám és
halni vágynék, mindenki
velem halna
halandó isten volnék
és ó
milyen rossz volna
mert minden kimondásra készült szóval
a nyelvemen olvadna
a lét
elviselhetetlen keserűsége
és kiköpném az
egészet (nem szívnám vissza)
egy embernek lenni
mégis egyszerűbb
még akkor is, ha
nem férek magamba
és utálnám azt, aki
ilyen volna, mint én
de ez:
igen nagyon
valószínűtlen.